A fűszerek életünk fontos ízei
Amiért oly sok háborút
indítottak, és oly sok kalandon keresztül jutott el a világ egyik
szögletéből a másikba, azok a fűszerek. Csodálatos világa van a nemes
fűszereknek, melyeknek jó része a gyógynövények közé tartozik.
A fűszerek viszonylag kis mennyiségben használt, főként a
jellegzetes illatú vagy aromájú anyagok összefoglaló neve, melyek célja
az ételek kellemes zamatának, színének és illatának alakítása,
kiemelése és összhangba hozatala.
A megfelelő ízek elérésére
mindig is különös gondot fordítottunk, a tökéletes ételek elkészítésében
pedig nem csak a megfelelő fűszerek kiválasztása, hanem azok mértéke,
időtartama is meghatározó szerepet játszott.
A gasztronómia
sokszínűsége és a gazdag fűszerkínálat ma már annyira természetes
számunkra, hogy az ínycsiklandozó pikáns ízek kapcsán nem is jut
feltétlenül eszünkbe, hogy e fűszerek múltja nem csak az ízek, illatok
és gasztronómia világában gyökerezik, de a világ- és földrajztörténelem
kapuját is feltárja előttünk.
Ma már az élelmiszeripar is bőven
ellát bennünket a fűszerek és fűszerkeverékek sokaságával – és sokszor a
legkülönlegesebb indiai adalékokért sem kell a sarki fűszeresnél
messzebb mennünk -, ám a koncentrátumok és szárított fűszerek ideje
többségében leáldozóban van, mert a konyhában serénykedve sokkal
szívesebben nyisszantunk le egy-egy levelet a cserépben zöldellő
fűszernövények szárából, melyek frissen a legzamatosabbak. Azonban nem
volt ez mindig így…
Ma már elképzelni sem könnyű, hogy egykoron
az Európában élő nemzetek a ma természetesnek vett borsot, fahéjat,
gyömbért, szegfűszeget, szerecsendiót nem is ismerték, mint ahogy az a
gondolat is kissé nehézkes lehet számunkra, hogy volt idő, amikor a
fűszerek beszerzéséért egyes kalandkeresők hosszú és veszedelmes
felfedező utakra vállalkoztak, míg mások súlyos, véres háborúkat vívtak
értük.
Az áhított fűszerek megléte pedig nem csak a kereskedők
személyes jólétét, de egész országok felvirágzásának lehetőségét is
jelentették, minek közvetett velejárója a szellemi élet, a tudomány, az
irodalom és a művészetek fejlődése volt. A fűszer birtoklása az ókorban
határozottan a gazdagság forrásának számított, és azt sem túlzás
állítani, hogy a középkor sötétségéből épp a fűszerek vezettek át
bennünket az újkor világosságába.
Akkor pedig már az sem lehet
meglepő, hogy nem csupán ételek fűszerezésre, de a lakosság gyógyításra
is használták, mágikus jelentőséget tulajdonítva nekik, sőt, azt is
állítva, hogy a keleti fűszerek érzékeny teremtmények, melyekkel csak az
tud igazán bánni, aki ismeri tüzes, titokzatos lelküket.
Az
egyiptomiak már az i.e. 2. évezredben ismerni vélték titokzatos
lelküket, mivel gyógynövényeik mellett fűszereket is használtak a
különféle betegségek gyógyítására, Hérodotosztól pedig tudjuk, hogy a
halottak mumifikálásánál is – a holt testüreg „átfüstölésére” –
használtak mirhát, ánizst, majorannát, ceyloni fahéjat és római köményt,
az egyéb titkos adalékok mellett.
A rómaiak még boraik
készítéséhez is igénybe vették, de használták lámpaolajak, parfümök
készítéséhez, füstölők előállítására is. E különleges növények
titokzatosságukkal, csábító illatukkal és aromájukkal úgy elbűvölték az
embereket, hogy a – gyakran halálbüntetéssel járó – hamisításuknak és
lopásuknak sem tudtak ellenállni. (A XV. századi Nünbergben pl.
nyilvános megégetés járt a sáfrány hamisításáért, és még háromszáz évvel
később is teljes vagyonelkobzással és több évi kényszermunkával
sújtották az ilyen bűnösöket.)
A véreskezű Néró pedig épp azzal
tudta elnyerni a nép jóindulatát császárrá választásához, hogy – az
addig kizárólag csak a nemesek konyháiban megtalálható – sáfránnyal
ültette be Róma utcáit. De sáfránnyal színezték például hivatalos
okirataikat is, hogy azok szebbek és illatosabbak legyenek.
Hasonlóan
nagy becsben tartották az akkoriban ritkaságszámba menő borsot is, és
aki akkoriban anyagi javaival akart dicsekedni, nem is volt más
teendője, mint vendégeinek néhány szem egész borsot feltálaltatni
desszert gyanánt. A borsnak varázserőt is tulajdonítottak, mert elűzte a
tehetős polgárok nátháját. (Azért csak az övékét, mert kizárólag ez a
réteg férhetett hozzá a kincshez.)
Hasonló módon volt mágikus a
fahéj és a gyömbér is, melyek a szerelmi vágyak keltésében fejtették ki
jótékony hatásukat, míg a szegfűszeg a hűtlen szeretőt térítette jobb
belátásra, s vissza, epekedő kedveséhez. (A szegfűszeg gyógyító
hatásának kárát pedig a franciaországi Toulouse városában élő kuruzslók
látták 1630-ban, miután néhány lakost azzal a főzettel mentettek meg a
hónapok óta dúló pestisjárványtól, melyet az arra járt kereskedőktől
lopott szegfűszegekből készítettek. Miután titkukra fény derült, a
felháborodott lakosok hála helyett bitófára juttatták őket. )
S bár
Európa sem szégyenkezhetett fűszereivel, igazi kincsnek mégis azok a
messzi földekről érkezettek számítottak, melyeket keleti, arab
kereskedők ismertettek meg Európával az ókor második felében. A
leggyakrabban Indiából és Kínából származó fűszereket tevekaravánokkal
szállították az ázsiai síkságon keresztül a Perzsa-öbölig, ahol az arab
kereskedők továbbadásával juttatták tovább a Földközi-tenger környékén
élő görögökhöz és rómaiakhoz.
A nehéz utazási körülmények miatt
ezek a szállítmányok gyakran odavesztek, ezért a sikeresen célba ért
árucikkhez csak nagyon sok pénzért cserébe lehetett hozzájutni. A
költségek emeléséért a kereskedők még borzalmas meséket sem voltak
restek kieszelni, olyanokat, mint hogy a hiedelmekkel teli Arábiában
termő fűszerek fáit félelmetes démonok és tengeri szörnyek őrzik, így
csak a nagyon elszántak és bátrak juthatnak hozzájuk, de ők is csak
életük kockáztatásával.
A rémtörténetek ellenére – vagy éppen azok
hatására – az elképesztő árak egyáltalán nem csökkentették az
érdeklődést, sőt, minél drágábbak voltak ezek a fűszerek, annál inkább
sóvárogtak utánuk az emberek.
A borzalmas mesék csak akkor
foszlottak széjjel, mikor a kor híres utazója, Marco Polo visszatért
nagy ázsiai útjáról. Ő könyvben számolt be utazási élményeiről, mint
ahogy arról is, hogy a kelendő fűszerek nem csupán Arábiában, de
Indiában is léteznek, sőt, hogy fahéjat, borsot, gyömbért és kámfort még
Kínában is látott.
Könyve sokakban ellenérzést váltott ki, s puszta
fantáziálgatásnak tartották, amit a kínai nagyvárosokról,
embertömegekről, pazar templomokról, aranytetejű palotákról írt, de
legkevésbé az olcsó fűszerek híre tűnt valósnak. A tapasztalatok ugyanis
éppen azt bizonyították, hogy a bors Dél-Európában olyan drága, hogy
fizetőeszközként használják, azt pedig már valóban csak az utazók
tudhatták, hogy a gyömbér ára is csak az itáliai kikötőben kerül éppen
negyvenszer annyiba, mint a tenger túlpartján, ahonnan érkezett.
Másokban
azonban épp az addig szunnyadó kalandvágyat ébresztette fel, kik
fűszerekkel és kincsekkel megrakodott hajókról kezdtek álmodozni. Ilyen
reményektől csillogó szemű ember volt a genovai Kolumbusz Kristóf is,
aki épp Marco Polo hatására vágott neki három kis vitorlás hajóval az
óceánnak, hogy aztán gazdag kereskedőként térhessen haza.
Azt ma
már jól tudjuk, hogy az akkor kissé talán csalódott Kolumbusz nem
fűszerekkel megrakott indiai útjával jegyezte be magát a történelembe,
de az őt követő spanyol hódítók, valamint 1498-ban Vasco de Gama már
igen, hiszen a portugál utazó csapata már vaníliával, kakaóval,
szegfűborssal és más értékes keleti árucikkekkel megrakodva tért haza.
A
fűszerek többségének árát ma már nem kell vagyonokban mérni, a
legkülönfélébbek is könnyedén konyhapolcainkra kerülhetnek, hogy hosszú
és viszontagságos múltjuk árán szinte észrevétlenül csempésszék
asztalunkra a világot, valamint az eddigi útjukban rejlő történelmet
bizonyosságot szerezve annak, hogy mit sem vesztettek népszerűségükből, s
hogy mi még mindig annyira fontosnak tartjuk őket.