Lecsó

A lecsó az egyik leghíresebb magyar étel.  Ahány ház, annyi lecsó...

Klasszikus lecsó

Hozzávalók:10 dkg füstölt szalonna
50 dkg vöröshagyma
1 kg zöldpaprika
50 dkg paradicsom
őrölt pirospaprika
só
Elkészítés: A szalonnát felkockázom, a hagymát apróra vágom. A paprikát felkarikázom és a paradicsomot negyedelem. A szalonnát egy mély serpenyőben kiolvasztom, és megdinsztelem a hagymát. A serpenyőt félrehúzom, kis pirospaprikát adok hozzá, majd a paprikakarikákat elkezdem fonnyasztani. Amikor már összeesett, akkor hozzáadom a paradicsomokat. Sózom, és fedő alatt párolom. A végén tojással vagy rizzsel, esetleg húsfélével gazdagítom.

Nem kell ahhoz szakácsnak, de még csak gyakorló háziasszonynak sem lenni, hogy az ember meg legyen győződve arról, hogy övé a tökéletes lecsó elkészítésének titka. Így a közös lecsófőzés könnyen temperamentumos, tüzes vitába torkollhat, mert ahány ház, annyi féle módon készül a tökéletes lecsó. Talán egy dolog van amiben megegyezhetünk: a lecsót sokfeleképpen variálhatjuk, és elrontani nehezebb, mint jót készíteni.
A lecsó a magyar nyár kihagyhatatlan, és klasszikus fogása, amire mindenkinek megvan a maga tuti receptje. Annyi biztos, hogy az alábbi négy hozzávaló mindenképpen a lábasba kell, hogy kerüljön: zsiradék, hagyma, paprika, paradicsom. De már az is komoly vitákra adhat okot, hogy a lecsó zsíron, olajon vagy szalonnazsíron készüljön, a hagyma és a paprika szeletelése milyen egyedüli és üdvözítő formára történjen, a paradicsomot meghámozzuk-e vagy sem. Eresszünk össze több évtizedes barátokat egy közös lecsófőzés erejéig és kukta szerepünket hamarosan a békebíróéra cserélhetjük.

Bár az igazán finom és népszerű ételekről, mint amilyen a lecsó is, előszeretettel állítjuk, hogy hungarikum, de ha szétnézünk a szomszédos országok fazekaiban, akkor ez az állítás nem feltétlen állja meg a helyét. Ugyanis a lecsó alapanyagaiból máshol is készül finom fogás: az olaszok peperonataja – amit a hús hiánya miatt szegények lecsójának hívnak – lehetőleg több színű kaliforniai paprikából készül, fokhagymával, zellerrel, fehérborecettel és bazsalikommal. A baszk lecsó – a Piperade Basquaise – ugyanúgy készül, mint az ismert, hagyományos lecsó, kis fokhagymával, de rántottára halmozva tálalják, a tetejére pedig vékony sonkaszeleteket tesznek. Az egyik legismertebb ,,külföldi” tán a francia ratatouille, ahol padlizsán és cukkíni is kerül az alap lecsóba, kicsit ropogósabbra hagyják a zöldségeket és az ízeket a kakukkfű hivatott megkoronázni. A törökök menemen néven készítik és a tetején tükörtojással tálalják. Ugyancsak lecsó néven ismerik a németek, az osztrákok, az oroszok és a lengyelek is. A cigány lecsó (ejtsd: lacsaú) pedig természetesen fűszeresebb a megszokottnál: emberesen csípős, szigorúan szalonnán készül és pár szem krumpli teszi még laktatóbbá.

 

De maradjunk csak idehaza, és készítsük el a saját lecsónkat. Először is le kell szögezni, hogy vízízű paprikából és paradicsomból a végeredmény sem lesz jobb, így bizony ki kell várni, amíg a hozzávalókat a szabadföldön a nap érleli ízes-zamatos alapanyaggá. Az első lépés, a lábas előkészítése tán még nem ad okot különösebb vitára, de a következő lépés, a zsiradék kiválasztása már annál inkább. A férfias lecsó szalonnazsíron készül, semmiképp sem olajon, ilyen aljasságra én sem biztatok senkit, de javasolnám kipróbálásra a kacsazsírt, ami még finomabbá teheti a lecsónkat.
A hagyma feldarabolásának módja az első számú sarkalatos kérdés. Egészen apróra vágjuk, karikára avagy vékony csíkokra? Jómagam ez utóbbira szavazok. Annyi biztos, legyen belőle bőségesen. Mivel a lecsó-befogadóképessége mindenkinek más, ezért a legpontosabban úgy határoznám meg, hogy egy rész hagyma, két rész paradicsom és négy rész paprika a megszívlelendő arány. Hagyjuk, hogy a hagyma jó szaftosra, üvegesre párolódjon, majd adjuk hozzá a karikára vágott paprikát. Még ne tegyünk hozzá semmilyen fűszert, sót semmiképpen, mert a paprikából kivonja a levét. Emiatt a lecsó túlságosan bő levet eresztene, a paprika meg idejekorán megszottyadna.
Az első pár percben kicsit nagyobb lángon, pár percig forgassuk át a paprikát, hogy mindenhol érje a hagymás zsiradék, majd fedjük le és kis lángon főzzük tovább. Főleg az erősebb nem képviselői állítják, hogy nem igazi lecsó az, amibe nem kerül még az elején csípős paprika – nem őrölt, de igazi bogyiszlói, kecskeszarvú vagy macskapöcs – mert utólag az már nem igazi. Mindenki cselekedjen ennél a pontnál saját ízlése és vérmérséklete szerint, de nem árt azokra is gondolni, akik nem bírják a túlzottan csípős ízeket. Amíg a paprika fő, addig hámozzuk meg a paradicsomot. Bár ez egy újabb vitára adhat okot, de az összepöndörödött paradicsomhéjak nem teszik ízletesebbé a lecsónkat, csak nehezebben emészthetővé, sőt a látvány sem étvágygerjesztő. Ha hámozás előtt 20 másodpercre forró vízbe mártjuk a paradicsomot, gyorsan leránthatjuk a héját, sokan pedig a zöld, száras részt is eltávolítják. Mivel a paradicsom úgyis szétfő, szerintem ennek darabolása csak akkor lehet érdekes kérdés, ha esetleg a franciás változatot készítjük, ahol a zöldségek kicsit ropogósabban kerülnek tálalásra.
A paradicsomot akkor adjuk a lecsóhoz, amikor a paprika már kicsit összeesett, és kezd üvegesedni. A paradicsommal együtt jöhet a fűszerezés is. Kizárólag frissen őrölt fekete bors, ízlés szerint lehet őrölt piros paprika, só, egy kis teáskanál cukor, és pár gerezd, apróra vágott fokhagyma is jót tesz neki. A lecsó akkor van kész, amikor a paradicsom már szétesett, de még nem teljesen szószos állagú. A jó lecsónak lelke van, ami türelmet, odafigyelést igényel – így lassú tűzön, időnként megkeverve vagy a lábast rázogatva készítsük el. Ha kolbászt is főzünk bele – lehetőleg kicsit szaftosabb, zsírosabb fajtát válasszunk - akkor annak szükségeltetik egy jó negyedóra, hogy az íze átjárja a lecsót, így nem sokkal a paprika adagolása után már a fazékba is dobhatjuk.
Az alap lecsó ezennel elkészült, máris asztalhoz ülhetünk egy nagy karéj ropogós héjú, foszlós belsejű kenyérrel és egy pohár fehérborral. Persze a lecsót kísérheti még tojás, rizs, tarhonya, de van ahol galuskával vagy krumplival gazdagítják, de találhatunk gombás és zöldbabos változatot is. A fűszerek közül érdemes kipróbálni még a kaprot – főleg, ha tök is kerül a lecsóba – a köményt, a bazsalikomot, oregánót, kakukkfüvet, rozmaringot, de a végén pár szem kapribogyó csak izgalmasabbá teheti. A csípős lecsónak pedig kiváló ízkontrasztot ad egy kis citrom vagy narancslé. Ehetjük magában, egy kis sajttal megszórva, tálalhatjuk húsokhoz, de akár túrós csuszával is.

Érdemes a lecsóból elcsenni egy adagot, leturmixolni, lehűteni és vajas kenyérhez, vagy pirítóshoz nagyszerű krémet kapunk. A lecsó számtalan variációja is azt bizonyítja, nem létezik egyedüli, üdvözítő recept. A lecsókészítés – mint a főzés nagyszerűsége is – a kreativitásban rejlik. Így ha megalkottuk a számunkra tökéletes lecsót, akár be is nevezhetünk az országban megrendezésre kerülő számos lecsófesztivál egyikére.

Paprika

A nemzetség valamennyi faja Közép-, illetve Dél-Amerikából származik, de mára a mérsékelt és a trópusi égövben szerte a világon termesztik őket. Az indiánok (inkák stb.) nemcsak ismerték, de termesztették is. Európába Kolumbusz orvosa, Diego Alvarez Chanca hozta 1494-ben, aki Kolombusz második útján gyűjtötte be és írta le az első paprikákat. Az akkori paprikák nagyon hasonlítottak a mostani díszpaprikatípusokra. Afrikában, Ázsiában a spanyol és portugál kereskedők ismertették meg a paprikát a 16-17. században. A paprikát kezdetben leginkább dísznövényként termesztették színes bogyójáért; fűszerként csak lassan hódított tért, mivel azt híresztelték róla, hogy mérgező. Amikor Napóleon 1806-ban kontinentális blokádot rendelt el, lehetetlenné vált a nádcukor behozatala, valamint az indiai bors Európába szállítása is. A bors helyét a fűszerpaprika váltotta fel, ami még gyógyszerként is bevált különböző betegségek ellen (pl. skorbut megelőzésére, illetve az immunrendszer erősítésére). Csak a 19. században vált kereskedelmi áruvá.

Az anekdota szerint az egyszerű emberek azt tapasztalták, hogy a papok, akik akkoriban tanítók és orvosok is voltak, elkezdték terjeszteni, meghonosítani a kertjeikben a paprika növényt. Hasznosságát, jó ízét bizonyítandó megpróbálták megenni is. Mivel azonban a paprika igencsak erős volt, és aki azt elfogyasztotta, annak bizony elkezdett folyni a könnye, mint aki sír-rí bánatában. Így alakulhatott ki a "pap-ríkató" szóból a paprika. Persze ebben a történetben annyi igazság mindenesetre van, hogy a szegedi ferences kolostor kertje az, ahonnan elterjedt egész Magyarországon ez a nemes növény.