A palacsinta folyékony tésztából
készített, serpenyőben mindkét oldalán megsütött, tésztája ízesítése
szerint édes vagy sós étel. Összetevői aszerint különbözőek, hogy melyik
országban készítik. Alapvetően liszt, tojás, só, és/vagy cukor, valamint víz, szódavíz és tej
felhasználásával készített folyékony tészta, melyet serpenyőbe vékonyan
kiöntve megsütnek. Általában valamilyen töltelék kerül rá, négyrét
hajtják, vagy feltekerik, esetleg tortaformát készítenek belőle,
ilyenkor szeletelve tálalják. Tölteléke szintén nagyon sokféle lehet a
tájegységek ízlésvilága szerint. Európában
az egyik legismertebb meleg tészta, de világszerte ismerik és kedvvel
fogyasztják önmagában és más ételek körítéseként. Számos nemzet vallja
maga specialitásnak a köztudatban, ami annak köszönhető, hogy az
eredete egy közös pontba a római birodalomig vezethető vissza.
A palacsinta eredete a római korból származik, neve latinul
placenta volt. A lepényszerű tésztát kerek kövön vagy a legendárium
szerint bronzpajzson sütötték. Azonban tudni kell a pajzsos sütésről,
hogy a római legionáriusok pajzsa a Scutum valójában fából készült, akárcsak a Clipeus, szóval megkérdőjelezhető ennek igazság alapja. Összetétele liszt, víz és kevéske só volt. Nagyon fontos szerepet játszott a római légiók
ellátásában, mert hosszabb ideig eltartható volt. Ekkoriban nem is édes
tölteléket használtak, hanem húsfélékkel fogyasztották. A kutatások
szerint a palacsinta a római légiók nyomán terjedhetett el a
Duna-medencéjében és tőle nyugatabbra is, német, francia, angol vidékekre. Az első feljegyzéseket már 1439-ben lehetett olvasni, ahol egy recept is szerepelt. A palacsintakészítés első magyar nyelvű leírása az erdélyi fejedelmi udvar főszakácsának a 16. század végén írt szakácskönyvében olvasható.[3] A néphagyomány szerint húshagyókeddig minden olyan elspájzolt élelmiszert el kellett fogyasztani, amit a másnapi, hamvazószerdát követő negyvennapos böjt alatt tilos volt enni. A palacsintatészta egyik alapanyaga a tojás, és a kisütéséhez akkoriban zsírt
használtak, így ideálisnak bizonyult a feleslegessé vált tartalékok
felhasználására. Az angolszász országokban palacsintát megünneplő nap
született, mely napon palacsintasütő, palacsintaevő, palacsintafeldobó
és -tekerő versenyeket rendeznek. Az ünnep alkalmából világrekordok
megdöntésével kísérleteznek, palacsintaevő, -eldobó, -elkapó
kategóriákban. 1994-ben Rochdale-ben sütötték ki a világ legnagyobb
palacsintáját, amely 15 méter átmérőjű, 3 tonna a súlyú, és kb. 2 millió
kalóriát tartalmazó édesség volt.
Ez a nagyon kedvelt édes tészta az egész világot meghódította. A
palacsintának nemcsak a neve változik országonként, hanem az összetétele
is.
A soványító palacsinta
Kriszti királykisasszony nem sajnálta volna érte a fele országát.
Kincstárából a legszebb smaragdot. Karkötőt, gyűrűt, feliratos trikót,
akármit! Meg is hirdette a Királyok Lapjában: "Fele országom, kincstáram
legszebb smaragdja, karkötő, gyűrű, feliratos trikó, akármi annak az
embernek, aki megutáltatja velem a palacsintát."
Kriszti
királykisasszonynak nyomós oka volt rá, hogy megutálja a palacsintát. Ő
maga volt a nyomós ok. Mert gömbölyű volt, mint egy búbos kemence,
széles, mint egy szalmakazal, és vastag, mint a rácpácegresi
Nagyszederfa.
S mindez miért?
Bizony azért, mert módfölött szerette a palacsintát. Palacsintával kelt, palacsintával feküdt, a palacsinta volt a mindene.
Na, özönlöttek a hirdetésre a különböző doktorok, kuruzslók,
kutyapecérek. Egyik injekcióval próbálkozott, a másik ráolvasással, a
harmadik kocsikenőcsös palacsintával; majd ettől megundorodik,
jajdefinom, mondta Kriszti királykisasszony, és befalt a kocsikenőcsös
palacsintából háromszázat, az injekcióra rá se hederített, a ráolvasás
szertefoszlott, mint egy nyár végi bárányfelhő - csak a palacsinta, a
sok palacsinta, meg a palacsinta. - Tessék velem megutáltatni a
palacsintát - toporzékolt Kriszti királykisasszony egy ízes meg egy
mézes palacsinta között. - Karcsú akarok lenni, mint a nádszál, hamm,
egy túrós, lenge, mint a tavaszi szellő, hamm, egy kakaós,
hamm-hamm-hamm.
Már-már úgy látszott, hogy senki sem tud kifogni Kriszti
királykisasszony ádáz szenvedélyén, amikor az erdő felől megérkezett a
legeslegutolsó pályázó is, egy nagydarab, kövér, sántikáló ember
(gondolom, azért sántikált, mert fájt az Achilles-ina), és azt mondta:
- Kedves Kriszti királykisasszony, dehogyis kell neked megutálnod a
palacsintát, éppen ellenkezőleg, annyit ehetsz belőle, amennyit akarsz,
csak az a fontos, hogy az én találmányomból egyél, mert tudja meg
mindenki, én, a lángelméjű föl- és kitalálnok, föltaláltam a soványító
palacsintát.
Így szavalt a nagydarab, kövér, fájós lábú - s amint tőle hallottuk:
lángelméjű - föl- és kitalálnok. Kriszti királykisasszony lelkesült
arccal a nyakába borult:
- Óh, megmentőm - sóhajtotta -, ide azt a soványító palacsintát!
- Egy pillanat - mondta a nagydarab ember, kibontakozott Kriszti
királykisasszony karjai közül, és a zsebéből valami
csigaszerkezet-félét, meg egy jó hosszú zsineget kotort elő. Az egészet
fölhajította egy jó magas fa legfelső ágára, s egy kicsit huzigálta a
madzagot.
- Na, most jó - mondta. - Ide egy palacsintát!
A palacsintát fölerősítette a csiga zsinórjára, és fölhúzta a fa legtetejére.
- Tessék, Kriszti királykisasszony, edd meg!
- De hogyan? - rémüldözött Kriszti királykisasszony.
- Mássz föl érte! Esküszöm, mire az ezredik soványító palacsintát
megeszed, karcsú leszel, mint a nádszál, és lenge, mint a tavaszi
szellő.
-
Brr-krccs-riccs-reccs-zrr - így szóltak az ágak, amint Kriszti
királykisasszony szuszogva, fújtatva, lihegve szuszogott, fújtatott,
lihegett fölfelé a fán. Ez volt ám a mászás! Mint a záporeső, szakadt
Kriszti királykisasszony verítéke. Fogadjunk, fogyott vagy tíz dekát,
mire a fa tetejére ért. Szusszant egyet, és hamm, befalta a palacsintát.
- Én innen többé le nem megyek - mondta nekikeseredetten. - Húzzatok föl még egy palacsintát!
- Azt már nem - mondta odalent magabiztosan a kitalálnok. - De ha lejössz, idenézz, mit kapsz! - Mutatta, hogy mit. - Lekváros!
- Húúú - mondta Kriszti királykisasszony, és recsegve, ropogva,
szuszogva, fújtatva megindult lefelé. Zirr-zörr, az ágak, sitty-sutty, a
levelek. És lent, hamm, a lekváros!
- Megy ez, kérem - vigyorgott a kitalálnok, és ügyes szerkezetével máris
húzta a fa tetejére a következő palacsintát. - Rajta, Kriszti
királykisasszony!
De Kriszti királykisasszony, ahelyett hogy mászni kezdett volna, elfeketedett, ellilult, elzöldült, és kitört, mint egy gejzír.
- Te hóhér, te körmönfont csaló - ordította -, még hogy soványító
palacsinta! Csak nem képzeled, hogy ágheggyel böködtetem, fakéreggel
horzsoltatom, mászással gyötörtetem a drága testem! Poroszlók, elő!
Vágjatok huszonötöt a háta végire!
A nagydarab föl- és kitalálnok lángelme nélkül is láthatta, hogy ennek
fele sem tréfa, meglendítette hát súlyos testét, és nyilalló
Achilles-inakkal rohant arra, amerről jött, az erdő felé. Nyomában a
poroszlók suhogtatták a pálcájukat. Futott szegény kitalálnok, ahogy
bírt, és közben azt motyogta: - Pedig ágheggyel böködtetés, fakéreggel
horzsoltatás, mászással gyötörtetés nélkül nem megy. Esetleg egy kis
futás sem árt - tette hozzá, és vágtázott a fák közt, ahogy a lába
bírta.
Így történt, hogy Kriszti királykisasszony máig is gömbölyű, mint a
búbos kemence, széles, mint egy szalmakazal, és vastag, mint a
rácpácegresi Nagyszederfa.
Bezzeg szegény nagydarab, kövér, fájós lábú föl- és kitalálnok! Éppen
tíz kilót fogyott, mire a poroszlók abbahagyták a kergetését. Lihegve
és kedvtelve nézte megkarcsúsodott alakját egy patak tükrében, és azt
mondta:
- Mégiscsak nagy találmány a soványító palacsinta!
/Lázár Evin: / mese
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése