Salátakészítéshez sokféle fűszernövényt vagy "igazi" fűszert használhatunk, hogy az ízeket kiemeljük, vagy éppen pikánssá tegyük.
- Bazsalikom
- Bors
- Borsmenta
- Cayenne-i bors
- Citromfű
- Fokhagyma
- Kakukkfű
- Kapor
- Kömény vagy édeskömény
- Kurkuma
- Lestyán
- Metélőhagyma
- Petrezselyemzöld
- Rozmaring
- Sáfrány
- Szerecsendió
- Szurokfű
- Tárkony
- Torma
- Vöröshagyma
- Zeller
Már az első piramisok keletkezésének idejéből
(körülbelül Kr. e. 2700) maradtak fenn beszámolók, melyek a roppant
arányú építkezésen dolgozó sok tízezernyi munkás egészséges
táplálkozásának fontos elemeként tüntetnek fel bizonyos salátanövényeket
és gyógyfüveket. A Tigris és Eufrátesz folyók között elterülő termékeny
Mezopotámiában, melynek területét ma túlnyomórészt Irak birtokolja,
sumer nyelvű ékírásos agyagtáblákat ástak ki. Az ősrégi orvosi
szövegekben illatos salátanövényekről is szó esik.
Az agyagtáblák a körülbelül Kr. e. 2000-ig terjedő időszakról számolnak be. Babilon hírhedett uralkodójának, Belsazarnak a lakomáin endíviából, zöld levelekből és fűszernövényekből készített salátát szolgáltak fel, s tudni vélik, hogy a növényeket Szemiramisz függőkertjeiben termesztették. Az ókori világ hét csodája között számon tartott függőkerteket a monda szerint maga a szépséges királynő, Babilon alapítója létesítette. Belsazar ünnepségeit kora legnagyobb társadalmi eseményeinek tartották; később már orgiákként írták le e lakomákat. Ma már kinyomozhatatlan, hogy élénkítőként, ajzószerként fogyasztották-e a salátát.
A citrusgyümölcsök és a salátanövények Nagy Sándor hadjáratai révén jutottak el a Földközitenger térségébe. Nagy Sándor a Nílus torkolatánál kereskedő- és kikötővárost létesített, a róla elnevezett Alexandriát, mely rövidesen három földrész kereskedelmének legmozgalmasabb átrakodóhelyévé vált.
A görögök hamarosan megbarátkoztak a különféle eredetű salátanövényekkel; Hippokratész, a híres orvos és gyógyszerkészítő 300 salátanövényt sorol fel írásaiban. Szépségápolás céljából is fogyasztottak salátát. A görög monda úgy tartja, hogy a szerelem istennőjének, Aphroditénak kegyeltje, a szépséges Adonisz címerében saláta volt - az ókortól fogva hittek a saláta szépítő erejében. És mivel már akkor is szépek és egészségesek akartak lenni az emberek, rengeteg fejes salátát fogyasztottak. Arisztotelész egyik tanítványa Kr. e. 350-ben azt vallotta, hogy a lélek és a test harmóniájához vezető utat a maga termesztette saláta fogyasztásában fedezte fel. A növényeket nap mint nap pompás borral locsolgatta, és még evés közben is kiérezni vélte a salátában a bor aromáját.
Az idősebb Plinius a Tiberis mentén kialakult ifjú világhatalom számára 37 kötetben foglalja össze korának természettudományos ismereteit, melyben jelentős szerepet játszanak a gyógy-, a fűszer- és a salátanövények éppúgy, mint a különféle kultikus növények. Római íróktól nem csupán salátanövények leírása maradt ránk, hanem azok elkészítési módozatai is, többek között a napjainkban is olyannyira kedvelt ecetes-olajos öntet, melyet a saláta-szakértők még mindig a legízletesebbnek tartanak. Amiképpen a saláta szó a latin nyelvből származik - herba salata annyit tesz, mint megsózott növény -, az első vinaigrette-re emlékeztető ecetes-olajos salátaöntet „feltalálója" is római volt: Marcus Gavius Apicius (Kr. u. 1 . évszázad).
Számos, friss vagy párolt főzelékfélékből készült ételt ír le, melyeket friss vagy szárított fűszerekkel, ecettel, olajjal és liquamennel,
azaz sós halkivonattal ízesítettek. Julius Moderatus Columella
gazdasági szakértő és író, aki megismertet bennünket a különféle
salátafajtákkal, és akitől az "insalata" megjelölés származik,
már az ecet készítésének három különböző módjáról számol be. Az ecet, az
emberiség ezen ősrégi találmánya, egyidős a bor történetével. Az ókori
salátaöntetekhez használt olajat olajbogyóból nyerték. A „folyékony
arany" afféle panácea, mindent gyógyító, minden bajban használó
egyetemes varázs- és gyógyszer volt: a sportolók meg a gladiátorok a
testüket, a nők az arcukat, az ínyencek pedig a salátát olajozták. A
kiválóan jó hatás, melyet az ókori Rómában a salátának tulajdonítottak,
talán több tényező - a tisztító ecet, a lágy olívaolaj és a salátanövény
zöld frissességének - összjátékára vezethető vissza. „A fejes saláta
kedvező hatással van a zsigerek görcsösségére", írta az epigrammaköltő
Martialis. Feljegyezték, hogy Augustus császárnak búskomorság és
levertség ellen „salátadiétát" rendelt az orvosa. A Római Birodalom
provinciáiban a légionáriusok gondoskodtak a saláta elterjedéséről. Sőt
Alarik, a gótok királya is tisztában lehetett a különféle salátanövények
értékes voltával, mert 410-ben, amikor elfoglalta Rómát, nem csupán
aranyat-ezüstöt, hanem sok ezer kosár drága salátafélét is követelt
hadisarcként.
A monda szerint Mohamed prófétának fűszer- és gyógynövényboltja volt Mekkában. A 8. század közepére az általa alapított iszlám birodalom Kína nyugati határától Spanyolországig terjedt. Az uralmi terület nagyságával összhangban állnak az iszlám kulturális
teljesítményei, elsősorban a természettudományok és az orvostudomány terén. A saláta itt is fontos szerepet játszik az egészség megőrzésében, s némelyik salátanövény kultikus növénnyé lép elő a vallásban.
Nagy Károly, a Rajnamenti Frank Birodalom királya, aki a kontinens nyugati részén is jelentős területek fölött uralkodott, a saláta tekintetében egyenrangú volt muzulmán ellenfeleivel. Egy 795-ben kibocsátott rendelkezésében 89 haszon-, fűszer- és gyógynövény termesztését tette kötelezővé. E rendelkezésre égető szükség volt az akkori közép-európai étrend bővítése érdekében. A fűszer- és gyógynövény-termesztést a szerzetesrendek, főként a bencés rendiek karolták fel, de salátát is termesztettek. A középkor botanikai ismeretanyaga Bingeni Hildegard apátnő Physica című könyvében összegeződik; itt találkozunk először a salátanövények német elnevezésével. Mindazonáltal a német középkorban nem kedvelték különösebben a salátaféléket. A növényismeretben, gyógynövénygyűjtésben jártas asszonyokat gyakran érte az a vád, hogy az ördöggel cimborálnak és tudásukat ártalmas varázslatokra használják, ezért nemritkán boszorkányokként máglyán égették meg őket.
Portugália hercege, Henrik nélkül - aki Tengerész Henrik néven vonult be a történelembe, bár soha nem szállt tengerre - jóval később kezdődött volna el a felfedezések kora, és a salátakonyhát sem gazdagították volna egzotikus alapanyagok és ízesítők. Bartolomeo Diaz, Vasco da Gama vagy Kolumbusz Kristóf nem csak új világrészeket fedeztek fel, hanem új növényeket is: dohány, diófélék, gyümölcsök, valamint sokféle főzelék- és salátanövény érkezett Európába.
Most már csak arról volt szó, hogy miképpen lehet minél ízletesebben és változatosabban elkészíteni az egészséges, friss salátát. A saláta történetében lényeges esemény volt a mayonnaise (majonéz) felfedezése. 1756-ban Richelieu francia marsall megostromolta a Port Mahon elnevezésű angol erődöt Menorca szigetén. Port Mahon eleste után Richelieu diadalmas győztesként tért vissza Párizsba. Pompadour márkinő saját kezűleg kötött szalagot a győztes kardjára. Richelieu hírhedett nőcsábász volt, ezért szakácsa egyfajta „energiaitalt" kotyvasztott számára tojássárgájából, fűszerecetből és olívaolajból, mert e keveréknek a férfierőt és a szerelmi képességet fokozó hatást tulajdonítottak. A mártást a Port Mahon-i győzőről mahonnaise-nek nevezték el, ebből lett később a mayonnaise, melyet a francia király udvarában üvegtálakban szolgáltak fel, s hozzá ezüsttálcákon a „mártogatni valót", a sokféle salátát. Egy-egy különösen jól sikerült salátakreáció kiagyalója akár rendjelet is kaphatott... A francia forradalom idején Angliába menekült francia arisztokraták csakhamar új foglalkozást fedeztek fel: a salátakeverőét. Saját kocsijukkal egyik diner-ről, lakomáról a másikra hajtattak. Mindig magukkal vitték értékes felszerelésüket, a legfrissebb saláta- és fűszerféléket. Nagy titkuk, melyet többnyire a sírig féltékenyen őriztek, a salátaöntetek fűszerezésében és az adott évszaknak megfelelő idénynövények vegyítésében rejlett. A salátakeverés valóságos ceremónia keretében zajlott; miközben összeállították, szüntelenül beszéltek a felhasználandó növényekről, gyógyító erejükről, a férfi és a nő szerelmi életére gyakorolt hatásukról. A „salátamixerek" minden estéje foglalt volt, magas honoráriumot vágtak zsebre, s legalább egy hónapra előre le kellett kötni őket.
A jól megválasztott saláta szemnek-szájnak egyaránt gyönyörűség. Különösen az előételként, az étkezés kezdetén felszolgált saláták összeállítása igényel nagy gondosságot, fantáziát és kitűnő ízlést. Auguste Escoffier, a konyhaművészet atyamestere - aki még napjainkban is időszerű - mondotta egyszer, hogy az előétel-salátának „fel kell ébresztenie az ínyenc érdeklődését és fantáziáját, mihelyt helyet foglal az asztalnál".
Mindazonáltal nem szükségképpen salátákkal kezdődik az étkezés. Egy hússal, szárnyassal vagy egyéb alapanyagokkal gazdagított saláta tökéletesen megfelelhet a déli étkezés vagy a könnyű vacsora kívánalmainak, különösen meleg nyári napokon. Franciaországban szívesen fogyasztanak salátákat mind az étkezés elején (nyerskoszt-tál, azaz crudités), mind a fő fogás után és a sajt előtt. Mégis az amerikaiak az igazi mesterei a salátakompozícióknak: nem csak a hagyományos amerikai steak mellé adják körítésként, hanem a legkülönfélébb alapanyagokból, a legkülönfélébb összeállításban készítenek és fogyasztanak salátákat. Azzal dicsekedhetnek, hogy ők adták ki az első igazi saláta-szakácskönyvet, és ők voltak azok, akik a növényi hozzávalókon kívül más alapanyagokkal, például hússal, gombával, hallal, szárnyassal és héjas állatokkal is vegyíteni kezdték a salátákat. A még napjainkban is nagyon fiatalnak számító amerikai „hazai konyha" nem tekint vissza szigorú hagyományokra, ezért mindig is hajlott a kísérletezésre. Salátát akkor ettek, amikor kedvük támadt rá, és nem az ételsor egy bizonyos, valamikor réges-rég meghatározott helyén. Hamarosan szokássá vált, s ez a szokás Európában is számos követőre talált, hogy az étkezést étvágygerjesztőként salátával kezdjék, ami felkészíti a gyomrot az étkezésre, s egyúttal csillapítja az első éhséget, mire a fő fogás az asztalra kerül.
forrás: kis salátatörténet
gastro ABC
Az agyagtáblák a körülbelül Kr. e. 2000-ig terjedő időszakról számolnak be. Babilon hírhedett uralkodójának, Belsazarnak a lakomáin endíviából, zöld levelekből és fűszernövényekből készített salátát szolgáltak fel, s tudni vélik, hogy a növényeket Szemiramisz függőkertjeiben termesztették. Az ókori világ hét csodája között számon tartott függőkerteket a monda szerint maga a szépséges királynő, Babilon alapítója létesítette. Belsazar ünnepségeit kora legnagyobb társadalmi eseményeinek tartották; később már orgiákként írták le e lakomákat. Ma már kinyomozhatatlan, hogy élénkítőként, ajzószerként fogyasztották-e a salátát.
A citrusgyümölcsök és a salátanövények Nagy Sándor hadjáratai révén jutottak el a Földközitenger térségébe. Nagy Sándor a Nílus torkolatánál kereskedő- és kikötővárost létesített, a róla elnevezett Alexandriát, mely rövidesen három földrész kereskedelmének legmozgalmasabb átrakodóhelyévé vált.
A görögök hamarosan megbarátkoztak a különféle eredetű salátanövényekkel; Hippokratész, a híres orvos és gyógyszerkészítő 300 salátanövényt sorol fel írásaiban. Szépségápolás céljából is fogyasztottak salátát. A görög monda úgy tartja, hogy a szerelem istennőjének, Aphroditénak kegyeltje, a szépséges Adonisz címerében saláta volt - az ókortól fogva hittek a saláta szépítő erejében. És mivel már akkor is szépek és egészségesek akartak lenni az emberek, rengeteg fejes salátát fogyasztottak. Arisztotelész egyik tanítványa Kr. e. 350-ben azt vallotta, hogy a lélek és a test harmóniájához vezető utat a maga termesztette saláta fogyasztásában fedezte fel. A növényeket nap mint nap pompás borral locsolgatta, és még evés közben is kiérezni vélte a salátában a bor aromáját.
Az idősebb Plinius a Tiberis mentén kialakult ifjú világhatalom számára 37 kötetben foglalja össze korának természettudományos ismereteit, melyben jelentős szerepet játszanak a gyógy-, a fűszer- és a salátanövények éppúgy, mint a különféle kultikus növények. Római íróktól nem csupán salátanövények leírása maradt ránk, hanem azok elkészítési módozatai is, többek között a napjainkban is olyannyira kedvelt ecetes-olajos öntet, melyet a saláta-szakértők még mindig a legízletesebbnek tartanak. Amiképpen a saláta szó a latin nyelvből származik - herba salata annyit tesz, mint megsózott növény -, az első vinaigrette-re emlékeztető ecetes-olajos salátaöntet „feltalálója" is római volt: Marcus Gavius Apicius (Kr. u. 1 . évszázad).
Számos, friss vagy párolt főzelékfélékből készült ételt ír le, melyeket friss vagy szárított fűszerekkel, ecettel, olajjal és liquamennel,
azaz sós halkivonattal ízesítettek. Julius Moderatus Columella
gazdasági szakértő és író, aki megismertet bennünket a különféle
salátafajtákkal, és akitől az "insalata" megjelölés származik,
már az ecet készítésének három különböző módjáról számol be. Az ecet, az
emberiség ezen ősrégi találmánya, egyidős a bor történetével. Az ókori
salátaöntetekhez használt olajat olajbogyóból nyerték. A „folyékony
arany" afféle panácea, mindent gyógyító, minden bajban használó
egyetemes varázs- és gyógyszer volt: a sportolók meg a gladiátorok a
testüket, a nők az arcukat, az ínyencek pedig a salátát olajozták. A
kiválóan jó hatás, melyet az ókori Rómában a salátának tulajdonítottak,
talán több tényező - a tisztító ecet, a lágy olívaolaj és a salátanövény
zöld frissességének - összjátékára vezethető vissza. „A fejes saláta
kedvező hatással van a zsigerek görcsösségére", írta az epigrammaköltő
Martialis. Feljegyezték, hogy Augustus császárnak búskomorság és
levertség ellen „salátadiétát" rendelt az orvosa. A Római Birodalom
provinciáiban a légionáriusok gondoskodtak a saláta elterjedéséről. Sőt
Alarik, a gótok királya is tisztában lehetett a különféle salátanövények
értékes voltával, mert 410-ben, amikor elfoglalta Rómát, nem csupán
aranyat-ezüstöt, hanem sok ezer kosár drága salátafélét is követelt
hadisarcként.A monda szerint Mohamed prófétának fűszer- és gyógynövényboltja volt Mekkában. A 8. század közepére az általa alapított iszlám birodalom Kína nyugati határától Spanyolországig terjedt. Az uralmi terület nagyságával összhangban állnak az iszlám kulturális
teljesítményei, elsősorban a természettudományok és az orvostudomány terén. A saláta itt is fontos szerepet játszik az egészség megőrzésében, s némelyik salátanövény kultikus növénnyé lép elő a vallásban.
Nagy Károly, a Rajnamenti Frank Birodalom királya, aki a kontinens nyugati részén is jelentős területek fölött uralkodott, a saláta tekintetében egyenrangú volt muzulmán ellenfeleivel. Egy 795-ben kibocsátott rendelkezésében 89 haszon-, fűszer- és gyógynövény termesztését tette kötelezővé. E rendelkezésre égető szükség volt az akkori közép-európai étrend bővítése érdekében. A fűszer- és gyógynövény-termesztést a szerzetesrendek, főként a bencés rendiek karolták fel, de salátát is termesztettek. A középkor botanikai ismeretanyaga Bingeni Hildegard apátnő Physica című könyvében összegeződik; itt találkozunk először a salátanövények német elnevezésével. Mindazonáltal a német középkorban nem kedvelték különösebben a salátaféléket. A növényismeretben, gyógynövénygyűjtésben jártas asszonyokat gyakran érte az a vád, hogy az ördöggel cimborálnak és tudásukat ártalmas varázslatokra használják, ezért nemritkán boszorkányokként máglyán égették meg őket.
Portugália hercege, Henrik nélkül - aki Tengerész Henrik néven vonult be a történelembe, bár soha nem szállt tengerre - jóval később kezdődött volna el a felfedezések kora, és a salátakonyhát sem gazdagították volna egzotikus alapanyagok és ízesítők. Bartolomeo Diaz, Vasco da Gama vagy Kolumbusz Kristóf nem csak új világrészeket fedeztek fel, hanem új növényeket is: dohány, diófélék, gyümölcsök, valamint sokféle főzelék- és salátanövény érkezett Európába.
Most már csak arról volt szó, hogy miképpen lehet minél ízletesebben és változatosabban elkészíteni az egészséges, friss salátát. A saláta történetében lényeges esemény volt a mayonnaise (majonéz) felfedezése. 1756-ban Richelieu francia marsall megostromolta a Port Mahon elnevezésű angol erődöt Menorca szigetén. Port Mahon eleste után Richelieu diadalmas győztesként tért vissza Párizsba. Pompadour márkinő saját kezűleg kötött szalagot a győztes kardjára. Richelieu hírhedett nőcsábász volt, ezért szakácsa egyfajta „energiaitalt" kotyvasztott számára tojássárgájából, fűszerecetből és olívaolajból, mert e keveréknek a férfierőt és a szerelmi képességet fokozó hatást tulajdonítottak. A mártást a Port Mahon-i győzőről mahonnaise-nek nevezték el, ebből lett később a mayonnaise, melyet a francia király udvarában üvegtálakban szolgáltak fel, s hozzá ezüsttálcákon a „mártogatni valót", a sokféle salátát. Egy-egy különösen jól sikerült salátakreáció kiagyalója akár rendjelet is kaphatott... A francia forradalom idején Angliába menekült francia arisztokraták csakhamar új foglalkozást fedeztek fel: a salátakeverőét. Saját kocsijukkal egyik diner-ről, lakomáról a másikra hajtattak. Mindig magukkal vitték értékes felszerelésüket, a legfrissebb saláta- és fűszerféléket. Nagy titkuk, melyet többnyire a sírig féltékenyen őriztek, a salátaöntetek fűszerezésében és az adott évszaknak megfelelő idénynövények vegyítésében rejlett. A salátakeverés valóságos ceremónia keretében zajlott; miközben összeállították, szüntelenül beszéltek a felhasználandó növényekről, gyógyító erejükről, a férfi és a nő szerelmi életére gyakorolt hatásukról. A „salátamixerek" minden estéje foglalt volt, magas honoráriumot vágtak zsebre, s legalább egy hónapra előre le kellett kötni őket.
A jól megválasztott saláta szemnek-szájnak egyaránt gyönyörűség. Különösen az előételként, az étkezés kezdetén felszolgált saláták összeállítása igényel nagy gondosságot, fantáziát és kitűnő ízlést. Auguste Escoffier, a konyhaművészet atyamestere - aki még napjainkban is időszerű - mondotta egyszer, hogy az előétel-salátának „fel kell ébresztenie az ínyenc érdeklődését és fantáziáját, mihelyt helyet foglal az asztalnál".
Mindazonáltal nem szükségképpen salátákkal kezdődik az étkezés. Egy hússal, szárnyassal vagy egyéb alapanyagokkal gazdagított saláta tökéletesen megfelelhet a déli étkezés vagy a könnyű vacsora kívánalmainak, különösen meleg nyári napokon. Franciaországban szívesen fogyasztanak salátákat mind az étkezés elején (nyerskoszt-tál, azaz crudités), mind a fő fogás után és a sajt előtt. Mégis az amerikaiak az igazi mesterei a salátakompozícióknak: nem csak a hagyományos amerikai steak mellé adják körítésként, hanem a legkülönfélébb alapanyagokból, a legkülönfélébb összeállításban készítenek és fogyasztanak salátákat. Azzal dicsekedhetnek, hogy ők adták ki az első igazi saláta-szakácskönyvet, és ők voltak azok, akik a növényi hozzávalókon kívül más alapanyagokkal, például hússal, gombával, hallal, szárnyassal és héjas állatokkal is vegyíteni kezdték a salátákat. A még napjainkban is nagyon fiatalnak számító amerikai „hazai konyha" nem tekint vissza szigorú hagyományokra, ezért mindig is hajlott a kísérletezésre. Salátát akkor ettek, amikor kedvük támadt rá, és nem az ételsor egy bizonyos, valamikor réges-rég meghatározott helyén. Hamarosan szokássá vált, s ez a szokás Európában is számos követőre talált, hogy az étkezést étvágygerjesztőként salátával kezdjék, ami felkészíti a gyomrot az étkezésre, s egyúttal csillapítja az első éhséget, mire a fő fogás az asztalra kerül.
forrás: kis salátatörténet
gastro ABC
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése